A Hazara talán még sosem volt ennyire aktuális, mint most. Mi befolyásolja a témaválasztásod? Hogyan szoktad eldönteni milyen típusú könyv jön ki a kezeid alól, és miről fog szólni?
Szeretek nevetni, vidám ember vagyok, de a témák valahogy mindig komolyak, amik megtalálnak engem. Mert ez az esetemben így van. Hiába találok ki jó sztorikat, egyszer csak ott van előttem egy téma, amivel foglalkoznom kell. Ilyen első önálló regényem, A hazara, amely egy afgán menekült fiúról szól, aki a kollégám volt. Igaz sztori, szívszorító, ugyanakkor kellően megmosolyogtató is. Évekig dolgoztunk Hamiddal a sztorin, volt hogy félretettem, mert nem akartam tovább írni, de egyszerűe
n nem tudtam nem megírni, mert éjjel már az elmesélt történetekkel álmodtam. Ott van még két helyi srác története, akik a Bamaco rallyn vettek részt. Egyikük megkeresett, hogy a rallyn túli élményeik döbbenetesek és mindenkinek óriási tanulsággal bírnak. Ez egy tervem, hogy írjak róluk, az ott megélt élményeikről és tapasztalataikról. Úgy látszik, az én írói sorsom, hogy valós élettörténeteket közvetítsek.
– A karakterválasztás mindig megosztó történet. Valós személyek elevenednek meg a könyveid lapjain, vagy kitalált emberek? Tudjuk, Hamid valóban létezik, de mi a helyzet a többiekkel?
Fentiek alapján természetesen valós személyek, de A hazara is tartalmaz fiktív embereket. Ahhoz, hogy az ember ki tudjon találni jó karaktereket, az életben kell ismerni ilyeneket. 2018-ban jelent meg a Sorsforgácsok című novellás kötetem, amiben a Tíz zsemlekocka című novellában egy pszichésen zavart szakácsról írtam, aki mániákus rendszerető volt, és aki folyamatosan megzavarta ebben a tevékenységében, azt egyszerűen eltette láb alól. Amikor kijött a könyv, kollégáim közül páran név szerint megnevezték a novella két főszereplőjét az olvasottak alapján. Átvittem a jellemüket a szereplőmbe, úgy látszik jól, bár egyikük jelleme nem éppen szimpatikus ember, amit azért fel is turbóztam kicsit, így kicsit zavarban voltam, amikor rákérdeztek, hogy ugye ő az? Mit mondhat ez ember, ha sorozatgyilkost csinál a kollégájából?
– Mi az a műfaj amiben még szívesen kipróbálnád magad, de eddig nem volt bátorságod, alkalmad?
Krimit nem írtam még. Olyan igazit, ami nem keveredik más stílussal. Legutóbb Marysol K’Owes: Vanuatu bosszúja című könyvét olvastam, és visszaadta a magyar írók krimibe vetett tudásának hitét. Na, valami ilyesmit írnék, amiben éppen annyi a romantika, hogy meghúzgálnám az írónő haját, hogy miért nem több, de ugyanakkor rájöttem, hogy nem is kell, mert nem az a lényeg. Izgalmasat, szép tájon játszódót, mert nekem az fontos, hogy az olvasót elvigyük olyan helyre, ahova a valós életben nem biztos, hogy eljuthatna. Amit tuti, hogy nem, az a horror vagy a thriller. Olvasni se tudok ilyet. Legutóbb bevert az eső, mert nem mertem odamenni, hogy becsukjam az ablakot…
– Kedvenc szereplőd a könyveidből? Miért pont ő?
Mi lenne más válasz, mint Hamid? Élő, igazi kedvencem nekem. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár most messze sodort minket a sors egymástól. Olyan fiú ő, aki tizenegy éves kora óta a maga ura, és mindent megtett azért, hogy új életet kezdhessen. Tanult, most dolgozik, élvezi az új esélyt. Remélem olyan élete lesz ezután, hogy nem kell könyvet írni belőle.
– Hogyan hatott írói karrieredre a pandémiás időszak?
Pont ebben az időszakban születtek az unokáim, majd’ három hónap eltéréssel, úgyhogy szinte csak rohantam ide-oda. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett dolgoznom, de az anyagiak miatt sem kellett aggódnom, így nyugalmasabb volt, mint sajnos sok más emberé. Ugyanakkor annyira stresszes a járvány miatt, hogy az írásra szinte egyáltalán nem tudtam koncentrálni. De ha nem jön az ihlet, nem szabad erőltetni. Abból úgyis csak kuka lesz. Ami előnye volt, hogy olvasni nagyon sok időm volt, főleg az első hullám idején. Olyan könyvek is kezembe kerültek, amelyekre korábban sehogy se jutott időm, mint például Ken Follett Kingsbridge-trilógiája. Lazításként meg Rejtő Jenő.
– Hogyan látod önmagad s a könyveidet öt és tíz év múlva.
Jó kérdés… még a jövő hónapot sem látom. A mostani könyvem annyira érdekes témát dolgoz fel, hogy kaptam én már emiatt hideget-meleget. Nehéz megtalálni a célközönséget, de remélem, hogy tíz év múlva is lesz majd olyan könyv, aminek a promóján dolgoznom kell, mert azért az írást nem akarom abbahagyni. De tíz év? Hiszen akkor már nyugdíjas leszek! Hagyjuk is…! A hegyekben ülök egy faház teraszán és élvezem a jól megérdemelt pihenést. Unokáim főznek nekem (főztem én már eleget másnak), én meg csak bámulom a tájat, és merengek az elmúlt tíz év sikerein. 😊
– Üzensz valamit az olvasóidnak?
Olvassanak! Ez az egy dolog, ami elviheti őket olyan helyekre, ahova nem juthatnának. Átélhetnek olyan életeket, amilyet szerettek volna maguknak, és olyat is, amilyet nem. Így alakulhat ki az emberben egy olyan mérleg, ami megtanít hálásnak lenni és az orrunkra is tud koppintani, ha rossz útra tévedünk. Legyenek türelmesek egymással, fogadják el a másikat olyannak, amilyen. Ne az előítéleteknek éljenek, hanem ismerjék meg az embert. Egészen más világ alakulna ki.
Elérhetőségek: @nemethkrisztiwrites