– Mi volt az első élményed, amikor megdicsérték a művedet? Emlékszel miről szólt? Iskola, barátok, szülők…
Erről most beszélek először: 8-10 éves lehettem, amikor rádióriportert játszva képzeletbeli sporteseményről közvetítettem a családomnak, akik legalább tíz percen át úgy kacagtak, hogy a könnyük csurgott. Ez volt az első és egyetlen stand upos szereplésem. Azt hiszem, annál nagyobb dícséretet, minthogy a közönségem hosszan nevetett, nem kaphattam. Első publikációm a gimnáziumi újságban (Jedlik Ányos gimnázium, Csepel) megjelent sci-fi novellám volt, A Bermuda háromszög rejtélye. Mellesleg az irodalom tanáraimmal mindig hadilábon álltam. Nagyon-nagyon ritkán kaptam ötöst iskolai fogalmazásra, ami azért elég lelombozó volt. Óriási élményt jelentett viszont, amikor a húgom, immár felnőtt, iskolatársai arra emlékeztek vissza, hogy milyen fantasztikus kincskereső játékot szerveztem nekik Pesterzsébet utcáin. Azt mondták, hogy ez volt a legszuperebb élményük az általánosban. A kínos ebben, hogy erre szinte egyáltalán nem emlékszem… talán azért, mert én csak az ötletgazda voltam, a kivitelezést a húgom csinálta, nem tudom. Aztán írtam Mikulás műsort, úgy értem egy kis színdarabot, amit a felsősök előadtak az alsósoknak – igen nagy sikerrel – a szokásos verselős, éneklős, unalmas Mikulás műsor helyett. Hová tűntek az ajándékok, ez volt a címe. Majd már végzős gimnazistaként – mivel francia tagozatos voltam – két idegen nyelvű színdarabot írtam, amit elő is adtunk az osztályban. Az egyik egy autóbaleset volt (ezt a témát a tanárnőtől kaptuk), a másik egy repülőgép eltérítés (ezt én találtam ki). Nagy elismerésnek vettem, hogy ezek után a tanárnő (hálával gondolok rá azóta is) hagyta, hogy írjak az óráin, nem szólított fel, nem kellett részt vennem az órai munkában, csak amennyit akartam – igaz, franciául írtam… Sajnos, gyakorlat híján ez a nyelvtudás elenyészett.
– Mi befolyásolja a témaválasztásod? Hogyan szoktad eldönteni milyen típusú könyv jön ki a kezeid alól, és miről fog szólni?
Szeretem a vidám irodalmat – bármilyen műfajban. Nagy kedvvel írtam az Idiótazás novelláit, valamint a Bűbájpalota poénos fordulatait. Szeretem a kalandos, pörgős történeteket. Mindig is vonzott a tündérvilág. Az ötletek lecsapnak, mint a villám. Felbukkannak, és alámerülnek, ha nem jegyzem le őket. De ha lejegyzem is, és nem bontom ki őket pár hónapon belül, akkor megporosodnak, kevés marad évek múltán is érdekes – ez talán valamiféle szelekció. Nem szeretek hosszan matatni egy anyaggal. Huss, kijön belőlem. Átirogatni, csiszolgatni, javítgatni nem az én módszerem, akkor inkább írok mást, újat. Van ötlet bőven – hogy honnan jönnek? Talán a kozmoszból, nem tudom. Valahonnan a közös tudatból, a világból, a környezetünkből. „A téma az utcán hever” ezt tartja a régi mondás, és ez így is van. A leginkább azonban elalvás előtt, amikor az ember agyhullámai szépen lecsitulnak, átmennek alfába, akkor jönnek a legjobb ötletek. Tehát lehet, hogy mégis minden idebent van, belém ivódva, ott lakik a sejtjeim mélyén vagy az idegsejtek közötti kapcsolatokban… Ez, szerintem, örök rejtély.
Van azonban, hogy parancsszóra kell alkotni. Ez látszólag nehezebb, de csak bele kell merülni a témába, és megindul az ötletek áramlása. Na, azért nem mondom, hogy minden esetben így van ez. Vannak műfajok, amelyekben nem tudok jót alkotni. Ezek nem az én műfajaim – ilyen például a fiúregény, és a mai fiatalok világát sem ismerem annyira, hogy kamaszoknak, fiatal felnőtteknek írjak vicces vagy romantikus történeteket. Vagy mégsem? Éppen egy szerelemről írok… Az Elixírt és a Bűbájpalota lerombolását saját örömömre és kedvtelésből írtam. A Virokalipszist az Új Galaxis pályázatára – azaz csak az első fejezetét – novellaként. Világméretű járvány volt a téma, mintha csak előre láttuk volna, mi vár ránk… Ebből a megjelenést nyert novellából írtam meg aztán a regényt – immár saját örömömre. A Tőről vágott magyar embert, ami az Elixírrel együtt most karácsonyra jelent meg, Petőfi Sándor életéről a férjem képregényének felhasználásával az ő inspirációjára írtam.
– Kit tartasz az életben példaképednek? Miért pont ő?
Erre rövid a válasz, a szüleimet. Édesanyám, sajnos már nem él, neki rövid életutat szabott a sors. Hatvankét évesen ment el, de mindent, amit a család elért, azt neki köszönhetjük. Édesapám még él, és nyolcvannyolc évesen még fordít, most németből egy szakkönyvet a Medicina könykiadónak. Nyugdíjasként tanult meg egy új szakmát: a mű- és szakfordítást. Tréfásan azt mondja magáról, hogy ön- és közveszélyesen jóindulatú, de ő a legjobb ember a világon. Most, két fordulóban: tavaly és tavalyelőtt mentem férjhez. Tavalyelőtt a covid teljes lezárási időszakában volt a polgári esküvőm mindössze két tanú jelenlétében, és tavaly nyáron szűk családi körben az egyházi. A férjem is példaképem lett. Ő „tisztánlátó”, képregény gyűjtő és szakértője a magyar vonatkozású képregényiradalomnak. Együtt írtuk meg két éve a Seuso-kincsek történetét: ő a képregényt, és én a képregényből a thrillert, tavaly Petőfi Sándor életéről ugyanilyen felállásban készült könyv, a: Tőről vágott magyar ember (ez egy Petőfi idézet). Bár a képregény szövegekönyve már elkészült, még grafikusokra vár. Szeretnék olyan jó ember lenni, mint az édesapám, olyan hatékony, mint az édesanyám, és olyan tisztánlátó, melegszívű ember lenni mint a férjem. Igyekszem.
– Egy másik örök megosztó kérdés. A saját neveden vagy állnéven írsz? Miért?
Írtam én álnéven is, gondolván, hogy vannak, akik inkább külföldi írók könyveit olvassák. Mert, hát senki sem próféta a saját hazájában – ezt már Jézus Krisztus is megmondta. Volt egy regényújság, ami három számot ért meg mindössze, abban három különböző álnéven három különböző zsánert írtam: pszichothrillert, karriertörténetet és orvosi történetet (ez volt a hármasok menete, sajnos lejtmenet). Aztán, amikor a Vili a veréb megírásra került, föl sem merült, hogy ne a saját nevemen jelenjen meg, ahogyan később első önálló könyvem, az Akikről a mesék szólnak. Ebbe, persze az is belejátszik, hogy elég érdekes nevem van, külföldies: Fedina Lídia – bár én vagyok a családban anyai ágon a tizennegyedik Lídia, minden nemzedékben volt egy, ha éppen nem anyáról lányára szállt ez a név.