Mi volt az első élményed, amikor megdicsérték a művedet? Emlékszel miről szólt? Iskola, barátok, szülők…
Erről most beszélek először: 8-10 éves lehettem, amikor rádióriportert játszva képzeletbeli sporteseményről közvetítettem a családomnak, akik legalább tíz percen át úgy kacagtak, hogy a könnyük csurgott. Ez volt az első és egyetlen stand upos szereplésem. Azt hiszem, annál nagyobb dícséretet, minthogy a közönségem hosszan nevetett, nem kaphattam. Első publikációm a gimnáziumi újságban (Jedlik Ányos gimnázium, Csepel) megjelent sci-fi novellám volt, A Bermuda háromszög rejtélye. Mellesleg az irodalom tanáraimmal mindig hadilábon álltam. Nagyon-nagyon ritkán kaptam ötöst iskolai fogalmazásra, ami azért elég lelombozó volt. Óriási élményt jelentett viszont, amikor a húgom, immár felnőtt, iskolatársai arra emlékeztek vissza, hogy milyen fantasztikus kincskereső játékot szerveztem nekik Pesterzsébet utcáin. Azt mondták, hogy ez volt a legszuperebb élményük az általánosban. A kínos ebben, hogy erre szinte egyáltalán nem emlékszem… talán azért, mert én csak az ötletgazda 
voltam, a kivitelezést a húgom csinálta, nem tudom. Aztán írtam Mikulás műsort, úgy értem egy kis színdarabot, amit a felsősök előadtak az alsósoknak – igen nagy sikerrel – a szokásos verselős, éneklős, unalmas Mikulás műsor helyett. Hová tűntek az ajándékok, ez volt a címe. Majd már végzős gimnazistaként – mivel francia tagozatos voltam – két idegen nyelvű színdarabot írtam, amit elő is adtunk az osztályban. Az egyik egy autóbaleset volt (ezt a témát a tanárnőtől kaptuk), a másik egy repülőgép eltérítés (ezt én találtam ki). Nagy elismerésnek vettem, hogy ezek után a tanárnő (hálával gondolok rá azóta is) hagyta, hogy írjak az óráin, nem szólított fel, nem kellett részt vennem az órai munkában, csak amennyit akartam – igaz, franciául írtam… Sajnos, gyakorlat híján ez a nyelvtudás elenyészett.
Miért kezdtél el írni, mi volt az első könyved indíttatása?
Tizenhat éves koromban lovas balesetet szenvedtem koponyalapi töréssel, igen rossz kilátásokkal. Nem engedtek iskolába, így a harmadik gimnáziumot (most 11. osztály) kétszer jártam. A baleset Karácsony előtt történt, és Húsvétra már olyan jól voltam, hogy elkezdtem unatkozni. Ekkor a húgommal kitaláltunk egy westernt. Na, mit? Vígjátékot. A kincs az Echo kanyonban van (ha valaki még nem tudná) címmel. Ez film forgatókönyv lett, amit be is vittünk a filmgyárba. Azaz először a Moképhez, mert hát fogalmunk sem volt róla (én 16 a húgom 11 éves volt), hová kellene fordulnunk egy filmforgatókönyvvel. A Mokép akkoriban valamelyik Minisztérium, talán éppen a Művelődési épületében volt. Itt azt mondták nelünk, hogy menjünk a Filmgyárba (Lumumba utca). El is mentünk, és amikor a portás megkérdezte, honnan jöttünk, a legnagyobb ártatlansággal azt válaszoltuk: a minisztériumból – úgy értve, hogy abból az épületből. (Mindezt a hetvenes években!) Azonnal szóltak a fődramaturgnak, aki fogadott is bennünket. Nagyon kedves volt, bár hamar tisztázódott, hogy nincsen semmiféle protektorunk egyik minisztériumban sem. Azt mondta, westernre nincs kereslet, írjunk inkább magunkról. Hát ez nem tűnt érdekes témának, nem is lett belőle semmi…
Megosztanál valami érdekességet magadról, a könyveidről az olvasóknak?
Ami igazi érdekesség az éppen a most megjelent Elixír sorsa. Huszonévesként vetettem papírra a Bűbájpalota történetét, amelynek első epizódja a fantasztikus varázsfolyadék, az Elixír birtoklása körüli kalandokat meséli el. Házaltam vele kiadóról 
kiadóra, sikertelenül, próbáltam rajzfilmsorozatként is eladni, míg – négy-öt éve – az egyik kiadó szerkesztője azt tanácsolta, hogy írjam át poénosabbra, rövid fejezetekben. Megtettem, de a kiadó mégis inkább egy kis dinoszaurusz kalandjairól szóló mesémet (Dinó kalandjai) választotta, amelyeket a Panda Peti gyermekújságban le is közöltek illusztrálva, részletekben – önálló epizódikból álló meseként. Amikor ez a mesesorozat véget ért, belefogtunk egy tündérmesébe, amely már folytatásos történet volt, és ezt követhette volna az Elixír, ha az újság nem szűnik meg. Szegény mesém maradt hát a fiókban, míg a Marysol kiadóval egymásra nem találtunk. A Marysol novellapályázatot hirdetett, és én, nem figyelve arra, hogy kezdőknek szól a kiírás, jelentkeztem egy írásommal. Ez a sors keze volt. Ha jobban figyelek, és nem küldök novellát, talán sosem találkozunk össze Verával, a kiadó vezetőjével. De én figyelmetlen voltam, Vera pedig kedvesen megírta, hogy nem felelek meg a kiírás feltételeinek, de szívesen dolgozna velem együtt, ha volna olyan anyagom, amelyet szeretnék megjelentetni. Mivel, a Virokalipszis mellett a Vili a verébre utalt, mint amit nagy tetszéssel olvasott tőlem, magától értetődött, hogy elővettem az Elixírt, amiben ő rögtön meglátta a fantáziát. Gondolom, nem árulok el titkot, amikor azt mondom, egyetlen könyvem megjelenésének sem örültem annyira, mint ennek. Pedig, amikor az első kiadott könyven, a már említett Vili a veréb megírására felkérést kaptam a Pannónia filmvállalat értékesítési szervezetétől, a másodlagos eladásokkal is foglalkozó Interpannónia Kft-től, akkor nagyon boldog voltam.
Mi a legközelebb megjelenő könyved témája? Egy kis ízelítő a terveidből?
Három könyvön dolgozom most egyszerre. Egyik az Elixír folytatása, a Bűbájpalota lerombolása a Marysollal, a másik kettőt már korábban lekötötte az Erdélyi Szalon kiadó, a korábbi könyv folytatásaként.
A terveim között szerepel elsősorban ennek a három könynek a megírása, nyomda alá rendezése. Öt olyan ötletem is van, amiből regényt kellene írni, de az idő makacs jószág, egy napban csak huszonnégy óra van, ráadásul az ember el is fárad. Szeretnék pár sci-fi novellát is írni. Kötegekben állnak az íróasztalom fölötti polcon a lejegyzett ötletek. Folyamatosan vezetek három rovatot a Dörmögő Dömötör újságban: egy tündérmesét, egy baromfi udvarban játszódó: kotkoda mesét, és háromkockás képregény csíkokból állnak Inzu és Puding, a csikó és a bárány kalandjai. A márciusi Dörmögőbe már leadtam a tündér- és a kotkoda mesét – hogy az iluusztrátorok elkezdhessenek dolgozni, de a képregény csíkokat még ki kell találnom, a kiadó kérésének megfelelően a lap aktuális témájához. (Úgy látszik, a hármas szám uralja ezt a riportot: három készülő könyv, három újságrovat, háromkockás képregény csíkok.)
Mit vársz a 2022-es évtől?
A pandémia végét! Teljes szívből! Ha egészség van, minden van. Tudjunk mindannyian élni, dolgozni, alkotni erőnk és tehetségünk szerint. Hozza meg ezt 2022